Prológus

Ambustán csak elmosódva hallotta a gyerekek nevetését, örömittas kiabálását. Lélekben valahol teljesen máshol járt. A hideg hó ropogott a feneke alatt, miközben közelebb fészkelte magát a kemény, málladozó falhoz. Fagytól vöröslő ujjai közt egy képet morzsolgatott, amelyről Fédra villantotta rá ragyogó mosolyát. A fiatal férfi a sok száz közül ezt a fotót imádta róla a legjobban. A lány rövid, szőke haját füle mögé tűrte, testére lágyan simult királykék szoknyája. Fogalma sem volt róla, hogy éppen modellt áll a titkos hódolójának. Ami azt illeti, azt sem tudta, hogy rendelkezett ilyesmivel. Egészen addig… Ambustán élesen beszívta a levegőt, majd kiengedte azt és figyelte, ahogy lehelete apró kis felhőként hagyja el ajkait. Jobb lett volna, ha sosem szólítja le, ha nem beszél az érzelmeiről. Hagynia kellett volna, hogy a lány édes tudatlanságban tengesse mindennapjait, míg ő távolról szereti és csodálja. Mégsem eszerint cselekedett. Elárulta magát. Igazából még ő maga sem értette, hogy mit akart elérni a dologgal. Valahol mélyen megértette, hogy miért rémisztette meg a lányt a hirtelen jött közeledése. Mert Fédra félt tőle, ez tény. Lágy hangja remegni kezdett miután a férfi megmutatta neki a róla készült képeket. Hátrálni próbált, de Ambustán nem akarta, hogy elmenjen. Nem, túl sokat várakozott a háttérben ahhoz, hogy csak így lerázzák. Megragadta a lány csuklóját és magához rántotta nem törődve azzal, hogy az teljes erejéből rúgott és ütött. Nem akarta bántani, csak szeretett volna közel lenni hozzá. Nem emlékezett rá, hogy mikor kezdte fojtogatni. Az emlékkép úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Először feketeség, majd Fédra holtteste, amint Ambustán lábai előtt hever. Az a gyönyörű teremtés, akit a férfi szeretett, az enyészeté lett. Egykor mosolyra húzódó, vörös ajkai elnyíltak, kéken ragyogó szemei üresen meredtek a távolba, és mellkasa nem emelkedett fel többé. A férfi egy darabig próbálta feldolgozni a történteket, de az elméje teljesen elködösült. Egyedül azt tudta, hogy menekülnie kell.

Csupán akkor tért magához, amikor végre talált magának egy sötétzugot a város közepén. Csak ült a hóban, így büntetve magát a bűneiért. Megölte a szerelmét és azután is csak magára tudott gondolni. Ott kellett volna maradnia míg megjön a rendőrség és elszenvedni a gyilkosság következményeit, de nem ezt tette. Elmenekült. A kezében tartott képet remegve a szájához emelte és fájó csókot lehelt rá.

– Bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg, bocsáss meg! – suttogta elhaló hangon. Szavai nyomán a könnyei megeredtek, hideg csíkokat hagyva maguk után. Ekkor figyelt fel igazán az őt körülvevő hangokra és tárgyakra. Tőle pár méterre türelmetlen gyerekek rángatták a szüleiket egy Mikulásnak öltözött pasas felé, aki mindegyiküket nagy vigyorral köszöntötte. Pár lépésnyire tőlük az úttest feküdt, amin folyamatosan jöttek-mentek a járművek. Ambustán lomhán feltápászkodott, majd a faltól elrugaszkodva megindult. Az ő döntése volt. Tudta jól, hogy mire készül, a lábai ennek ellenére remegtek. Rettegett a gondolatától. Vajon fájni fog? Mindjárt kiderül – gondolta, s azzal rálépett az úttestre. Hangos dudálás. A sofőrnek már arra sem maradt ideje, hogy félre rántsa a kormányt. Vérfröccsent a Mikulás félhold alakú szemüvegére, akinek ettől az arcára fagyott a mosolya. Fédra képe lassan szállingózva érkezett egykori gazdájának élettelenül heverő testére. A kölykök nevetésének helyét átvették a rémült kiáltások, kétségbeesett szólítgatások, és a kamerák kattogása.