Ambustán
csak elmosódva hallotta a gyerekek nevetését, örömittas kiabálását. Lélekben
valahol teljesen máshol járt. A hideg hó ropogott a feneke alatt, miközben
közelebb fészkelte magát a kemény, málladozó falhoz. Fagytól vöröslő ujjai közt
egy képet morzsolgatott, amelyről Fédra villantotta rá ragyogó mosolyát. A
fiatal férfi a sok száz közül ezt a fotót imádta róla a legjobban. A lány
rövid, szőke haját füle mögé tűrte, testére lágyan simult királykék szoknyája. Fogalma
sem volt róla, hogy éppen modellt áll a titkos hódolójának. Ami azt illeti, azt
sem tudta, hogy rendelkezett ilyesmivel. Egészen addig… Ambustán élesen
beszívta a levegőt, majd kiengedte azt és figyelte, ahogy lehelete apró kis
felhőként hagyja el ajkait. Jobb lett volna, ha sosem szólítja le, ha nem
beszél az érzelmeiről. Hagynia kellett volna, hogy a lány édes tudatlanságban
tengesse mindennapjait, míg ő távolról szereti és csodálja. Mégsem eszerint
cselekedett. Elárulta magát. Igazából még ő maga sem értette, hogy mit akart
elérni a dologgal. Valahol mélyen megértette, hogy miért rémisztette meg a
lányt a hirtelen jött közeledése. Mert Fédra félt tőle, ez tény. Lágy hangja
remegni kezdett miután a férfi megmutatta neki a róla készült képeket. Hátrálni
próbált, de Ambustán nem akarta, hogy elmenjen. Nem, túl sokat várakozott a
háttérben ahhoz, hogy csak így lerázzák. Megragadta a lány csuklóját és magához
rántotta nem törődve azzal, hogy az teljes erejéből rúgott és ütött. Nem akarta
bántani, csak szeretett volna közel lenni hozzá. Nem emlékezett rá, hogy mikor
kezdte fojtogatni. Az emlékkép úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna.
Először feketeség, majd Fédra holtteste, amint Ambustán lábai előtt hever. Az a
gyönyörű teremtés, akit a férfi szeretett, az enyészeté lett. Egykor mosolyra
húzódó, vörös ajkai elnyíltak, kéken ragyogó szemei üresen meredtek a távolba,
és mellkasa nem emelkedett fel többé. A férfi egy darabig próbálta feldolgozni
a történteket, de az elméje teljesen elködösült. Egyedül azt tudta, hogy
menekülnie kell.
Csupán akkor tért magához, amikor végre
talált magának egy sötétzugot a város közepén. Csak ült a hóban, így büntetve
magát a bűneiért. Megölte a szerelmét és azután is csak magára tudott gondolni.
Ott kellett volna maradnia míg megjön a rendőrség és elszenvedni a gyilkosság
következményeit, de nem ezt tette. Elmenekült. A kezében tartott képet remegve
a szájához emelte és fájó csókot lehelt rá.
– Bocsáss meg, bocsáss
meg, bocsáss meg, bocsáss meg! – suttogta elhaló hangon. Szavai nyomán a könnyei
megeredtek, hideg csíkokat hagyva maguk után. Ekkor figyelt fel igazán az őt
körülvevő hangokra és tárgyakra. Tőle pár méterre türelmetlen gyerekek
rángatták a szüleiket egy Mikulásnak öltözött pasas felé, aki mindegyiküket
nagy vigyorral köszöntötte. Pár lépésnyire tőlük az úttest feküdt, amin
folyamatosan jöttek-mentek a járművek. Ambustán lomhán feltápászkodott, majd a
faltól elrugaszkodva megindult. Az ő döntése volt. Tudta jól, hogy mire készül,
a lábai ennek ellenére remegtek. Rettegett a gondolatától. Vajon fájni fog? Mindjárt
kiderül – gondolta, s azzal rálépett az úttestre. Hangos dudálás. A sofőrnek
már arra sem maradt ideje, hogy félre rántsa a kormányt. Vérfröccsent a Mikulás
félhold alakú szemüvegére, akinek ettől az arcára fagyott a mosolya. Fédra képe
lassan szállingózva érkezett egykori gazdájának élettelenül heverő testére. A
kölykök nevetésének helyét átvették a rémült kiáltások, kétségbeesett
szólítgatások, és a kamerák kattogása.
